mozgovilag.hu - Szabó Dénes: Egy sietős nap (a dupla számból)

Szabó Dénes: Egy sietős nap (a dupla számból) - Mozgó Világ

Mozgovilag.hu Spined HTML

Szabó Dénes: Egy sietős nap (a dupla számból) - Mozgó Világ Aktuális Rovatok Beszélgetés Interjú Esszé Ról-ről Hónapló Tanulmány Képzőművészet Előfizetés Archívum Munkatársaink Kapcsolat Select Page Szabó Dénes: Egy sietős nap (a dupla számból) Sze 16, 2018 | Próza Még csak húsz perce keltünk ki az ágyból, de máris teljes a káosz. A feleségem, Vera épp az anyjával veszekszik telefonon a nappaliban, közben kiabál, hogy készítsek reggelit, Lilike, az ötéves kislányom a fogát mossa, és kedvenc rajzfilmsorozata, a Tini Titánok főcímdalát dúdolja, miközben én az étkezőasztalon szétterített irataimat tekintem át. Ma délután pontban háromkor ugyanis maga Aksel Rassmussen, a norvég anyavállalat főnöke látogatja meg a cégem, csak hogy velem tárgyaljon. Ami azért, ismerjük el, jelent valamit. – Roland! – kiált rám Vera. – Tüntesd el ezeket a papírokat! – Nyugalom, édes – mondom –, gondolhatod, hogy nem estig nézegetem őket – azzal mindet felnyalábolom, beteszem egy dossziéba, amit az aktatáskámba csúsztatok. – Reggeli viszont nem lesz. – Mi az, hogy nem lesz? – mered rám Vera. – Az este megígérted! Nekem nincs rá időm! – Nekem sincs – emelem fel kicsit a hangom. – Figyelj, örülök, ha átlátom a napot. Nekem ma… – Igen, a norvég hapsi, tudom. Pontban háromkor. Szerinted a másiknak nincs dolga? – kérdezi, és zöld szemével úgy néz rám, mintha bűnt követtem volna el. – Figyelj, én… – Roland – vág a szavamba –, te is tudod, hogy nekem ma a múzeumban egy egész sajtótájékoztatót kell levezényelnem – magyarázza, de ekkor belép az étkezőbe Lili. A szája széle tiszta hab, kezében a fogkefét markolja. – Már megint veszekedtek? – kérdezi összevont szemöldökkel. – Dehogyis, kicsim – hajol le hozzá Vera, és végigsimítja a haját. – Csak tudod, ma anyának és apának sok dolga van. Neked meg szépnek kell lenned, hisz ma este énekversenyed lesz. – Tudom, anya – bólogat, és közben bociszemekkel néz rá. Ettől még én is ellágyulok. – Na, gyere csak ide! – kapom fel Lilit, és beletúrom az orrom a hasába. – Apa, ne csináld! – kiáltja, és gurgulázva nevet. Én persze nem hagyom abba, mire úgy felkacag, hogy a fogkrém is kifolyik a száján. – Na, kérem ezt a kislányt – szól Vera, azzal a földre teszi, és kézen fogva elindul vele a fürdőbe. – Most szépen megfésüljük a hajad, aztán felveszed a ruhácskád. De most siess! – Sietek! Szinte rekordidő alatt, vagyis félóra múlva lépünk ki kertes házunk ajtaján, én megyek elöl, és már nyitom is az Audi A7-esem ajtaját. Lilike mellettem fut, az autóhoz érve kis karját felemeli, mire én megragadom, és beteszem a hátsó gyerekülésbe. Míg a biztonsági övével ügyködöm, végig engem néz. – Így kényelmes, Lilike? – kérdezem. – Igen apa, kedves vagy – mondja, és rám mosolyog. – Kis hercegnőm – kacsintok rá. – Na, jössz már? – kérdezi Vera az anyósülésről. – Megyek, megyek – mondom, majd megkerülve az autót, a kormány mögé huppanok, azzal indulunk is. Az autóban ülve úgy festünk, mintha egy divatáruház online katalógusából léptünk volna ki. Vera világoskék inget, blézert és farmernadrágot visel, Lili a kedvenc rózsaszín dzsörzéruhájában van, én meg a vadiúj, fekete Just Cavalli öltönyömben feszítek, amit külön a mai napra vásároltam. Remélem, elnyeri Aksel Rasmussen tetszését, azt olvastam, a norvégok elég válogatósak, már ami a divatot illeti. – Kész, elegem van – mondja Vera, miközben az elsuhanó autókat nézi. – Most épp mi a gond? – kérdezem. – Semmi. Csak ez az egész nap… Figyelj, vegyük át még egyszer. – Hát, ha téged ez megnyugtat. – Tehát – kezdi – ma a múzeumban tizenegykor találkozom az újságírókkal, és előkészítem a sajtótájékoztatót, aztán tárgyalok a két festővel a következő tárlat kapcsán. Te a cégednél háromkor találkozol ezzel a… – Rasmussen. – Igen. Tehát ezzel a Rasmussennel tárgyalsz délután háromkor. Na most, az lenne a feladatod, hogy napközben nézzél ki egy éttermet, ahová holnap anyámékkal elmegyünk vacsorázni. És mindenképp foglalj asztalt! Nem akarok kínos helyzetet. Ja, és még valami. Anyámnak megrendeltem azt a mikrohullámút, amiért el kéne… – Bocs – vágok közbe –, de ma biztos nem megyek sehova. Most, gondolj bele… – Roland – állít meg. – Meddig tárgyalsz a norvéggal? – Nem tudom. Max egy órát. – Hát, akkor meg? Négy órakor beszállsz az autóba, elmész, megveszed a mikrót, utána felveszed Lilit az óvodában, és jöttök ötre a művházba. – Végül is csak ennyi – mondom. – De hol van ez a művház? – Nem tudod, hol van a művház? Az óvodától egyenesen tovább, aztán két utca jobbra, majd a negyediknél balra kanyarodsz. – Hú, Vera – mondom –, ezt már jegyzetelnem kell. Az óvoda piros kerítéséhez érve leparkolok az Audimmal a bejárattal szemben. A kerítéstől az óvoda ajtajáig egy kis járda vezet, mindkét oldalán frissen nyírt gyep. Rendezett hely, örülök, hogy ezt választottuk. Vera kiszáll az autóból, és kisegíti Lilit a gyerekülésből. – Szia, Andi néni! – köszönök az ajtóban álló csinos óvónőnek. – Hello, Roland! – kiabálja. – Milyen elegáns vagy! – Köszi, Andi néni! – ordítom. – Tudod, csak a szokásos! Bár Andi néni alig múlt huszonnégy – az idén végzett a tanárképzőn –, de én a vicc kedvéért direkt öregbítem. Amúgy elég szexi óvó néni, pláne a vállig érő, természetes szőke hajával, a halványkék szemével és a formás melleivel. Meg azok a hosszú lábak… Akár egy gazella! Persze Andi néni az óvodába bő köpenyben jár, máskülönben az egész utca őt figyelné. Emlékszem, egy délután, mikor jöttem Liliért, láttam Andi nénit szűk farmerban, és hát mit ne mondjak, elég… – Szia, apa! – kiáltja Lili. – Szia, Lilike! – búcsúzom. – Majd gyere értem, apa! – Jövök, kicsim! – kiabálom. – De most menj játszani! Andi néni óvatosan bekíséri Lilit az ajtón, de közben végig engem néz. A mosolyától a tökéletes fogsora is kivillan. – Figyelj, Roland! – szól Vera az Audim ablakán. – Én innen gyalog megyek, mert még beugrom a postára. Akkor ne feledd: délután öt óra, művház. – Megjegyeztem. Öt óra, művház. – És még valami. Ma megveszem Lilinek azt a plüsspónit, amit múltkor kinéztünk a játékboltban. Lili tényleg megérdemli, annyit gyakorolt a ma estére. Szóval munka után elmegyek a… De várj csak. Lehet, hogy nem lesz idő… – Ne aggódj. Majd én megveszem a plüsspónit. – Komolyan megtennéd? – Persze – mondom. – Csak induljunk már! – Akkor puszi! – Puszi, Vera! – mondom, azzal beindítom az autót, és kikanyarodom. Te jó ég, milyen zavarosan indul ez a nap. De most, hogy egyedül vagyok, végre felhangosíthatom a rádiót. Épp a Let’sFlitkezdődik David Bowie-tól, ezért még tekerek a hangerőn, és a jól ismert dallamra ütemesen bólogatni kezdek. Istenem, de imádom ezt a számot! Szinte érzem, hogy feltölt energiával, mintha újra húszéves lennék. Aztán egyszer csak belekezdek: – Let’s dance! – éneklem Bowie-val. – Put on your red shoes, and flit the… De Bowie hangja elhalkul, és az autó hangszórójából megszólal a telefon. Egy régi haverom az, Balázs, de mi a francot akar délelőtt kilenckor? – Szevasz, Balázs! – kiáltom bele az autó terébe. – Hogyhogy ilyen korán? – Csáó, Roli – szól a hangja. – Írtam neked a fészen, de tizenhárom órája nem vagy fenn. – Talán, mert dolgom van? – Tudom, az asszony! Rövid a póráz! – Kösz, jófej vagy… Tehát mi a nagy hír? – Na, szóval – kezdi. – Tegnap délután ötkor Vilmos barátunk tíz hosszú év után megcsinálta a jogot! – Micsoda? – kiáltok fel. – Vilinek megvan a jog? – De még hogy! Kettessel, bazmeg! Ezen mindketten felnevetünk. – Na, figyelj – mondja. – Ma Vili tiszteletére a haverokkal egy orbitális lerészegedést tervezünk. A kedvenc kocsmánkban találkozunk este hatkor, és Roli, neked is ott a helyed! – Nem lehet – mondom. – Ma este a kislányom lép fel. – Roli, már megint a kifogások. Te is tudod, hogy ilyen alkalom az életben… – Tudom, Balázs, tudom. – És figyi, mi lenne, ha a fellépés után jönnél? Megvárunk mi, ne aggódj. – Nem lehet. Vera nem engedné. – Értelek – mondja, és elhallgat. – Most viszont felhívom még a Lacit meg a Tomit. Akkor csáó-csáó! – Szevasz, Balázs! – mondom, és kinyomom a mobilt. Bowie hangja visszatér a hangszórókba, és a Let’sFlitmaradék két percét, ha nem is olyan feldobottan, de végighallgatom. Az óvodától a cégemig fél óra az út, de pechemre dugóba kerülök, és vagy negyvenöt perc alatt érek be. Miután leparkoltam, már sietek is az irodámba. Az előtérben Kitti, a titkárnőm sötétkék kiskosztümben üdvözöl, ami remekül illik a Kleopátra-frizurájához. – Jó napot, főnök! – mosolyog. – Neked is, Kittike! – mondom, és megállok a pultja előtt. – Figyelj, ha ma bárki keresne, ne engedd be hozzám. Irtó sok dolgom van. – Ez csak természetes, meg hát, ma jön a Rasmussen. – Így igaz, Kittike! Te legalább megértesz! – Mindent a főnökért – mosolyog. Az irodámban végre belemélyedek a munkámba. A széles diófa asztalomra helyezem a notebookom, és folytatom annak a pályázatnak az írását, aminek ma este hétkor van a határideje. Vagy két órán át gondtalanul dolgozom, aztán eszembe jut Vera, pontosabban a kérése, és keresek egy éttermet a neten a holnapi családi találkára. Egy félórába is beletelik, mire kitalálom, hogy melyik legyen, pláne, hogy az anyósom vegetáriánus. – Főnök? – szól be Kitti a résnyire nyílt ajtón. – Igen, Kittike? – Rasmussen írt, hogy késik a gépe. Három helyett négy órakor érkezik. – Négy órakor – ismétlem meg, és hirtelen végigfut rajtam az ideg. Kitti halkan becsukja az ajtót, én pedig egy pillanatra úgy érzem, megszédülök. Hogy fogom a ma délutánt megoldani? Nem mondhatom azt Rasmussennek húsz perc tárgyalás után, hogy „bocsásson meg, uram, rohannom kell, vár a kislányom”. De ha lemondom a ma estét, azzal megsértem Lilit, és megsértem Verát is. Vagyis megbukom, mint apa, és megbukom, mint… – Főnök – néz be újra Kitti. – Egy úr van itt, és önnel akar beszélni. – Kitti! Mondtam, hogy ne engedj be senkit. – De nagyon erőszakos! – suttogja. Értetlenül nézek magam elé. – Akkor engedd be! Az ajtó nyílik, és egy apró termetű férfi battyog be, lehet vagy százhúsz centi. Elnyűtt, szürke, öltönyt visel, hozzá sárga nyakkendőt. Arca borotvált, a kezében ütött-kopott aktatáska. – Jó napot – köszönök, de válaszra se méltat, hanem szótlanul felkapaszkodik az asztalommal szemközti székre, majd mintha ismernénk egymást, elmosolyodik. – Önnek is – szólal meg. – Biztosítási ügynök? – kérdezem. – Ó, dehogy – mondja hízelgő hangon. – Értem… Én viszont erre nem érek rá. Pláne, hogy ma egyszerre több helyen is kéne lennem. – Pont ezért jöttem – csillan meg a szeme, majd tömpe ujjaival felkattintja aktatáskáját, kotorászik, és egy parafadugóval lezárt üvegcsét nyújt felém. Elveszem, és közelről megvizsgálom a tartalmát. Valami halványzöld folyadék van benne. – Mi ez a lötty? – kérdezem. – Energiaital? – Nem-nem. Ez egy különleges oldat. Amúgy természetes anyagokból készült. Csak igya meg, és gondoljon arra, amit csinálni szeretne. – Aha. És akkor mi lesz? A törpe elvigyorodik. – Akkor kezdődik a varázslat. – Na jó – állok fel a székemből. – Örültem a beszélgetésnek, igazán épületes volt. Most viszont… – Maga engem nem vesz komolyan – mondja a törpe, majd sértett arccal lekászálódik a székről, és elindul az ajtó felé. – Jaj, ne csinálja már! – szólok utána. – Amúgy ezzel mi lesz? – tartom fel az üvegcsét. – Az már a magáé – fordul vissza az ajtóban. – De egyet ne felejtsen. Az oldatot csak akkor igya meg, de csakis akkor, ha ön tisztában van magával. Kérdőn felvonom a szemöldököm. – Hogy tisztában vagyok-e magammal? – ismétlem. – Uram, már hogy ne lennék tisztában magammal? A törpe elhúzza a száját. – Hát, vannak kétségeim – mondja, azzal kilép a szobából. Az ajtó halkan bezáródik. Mégis ki a franc volt ez az alak? És hogy merészelt idejönni? És mi jogon oktat ki engem? Engem, aki mindennel elégedett! Hirtelen olyan ideg tör rám, de olyan ideg, hogy mindjárt szétroppantom az üveg… De aztán gondolok egyet, és az egészet felhajtom! Szinte érzem, ahogy az anyag végigfolyik a torkomon, le a nyelőcsövemig, és szétárad a gyomromban. Gyorsan a Certinámra nézek, várok egy percet, de nem történik semmi. Na, ennyit a löttyről! Azzal a székembe huppanok, és folytatom a pályázat… De mit is mondott még Vera? Mit is kért még tőlem? – A mikró – szalad ki a számon. De hogy fogok én elmenni a mikróért, ha Lilivel ötre… Hirtelen szédülés jön rám, megkapaszkodom. Aztán nagy levegőt veszek, gyorsan felállok, de ekkor látom, hogy a mellkasomból két kéz áll ki. Egyre csak nyúlnak előre, egyre csak nyúlnak, majd egy egész test lép ki belőlem! Itt áll az irodában háttal, rajta is fekete öltöny van – ugyanaz a Just Cavalli, mint rajtam –, és… – Bazmeg, ez én vagyok! – Úgy bizony! – vigyorog az alak, és magára mutat. – Én vagyok te! És te vagy én! – Hogy mi-csoda? – Jaj, ne mondd, hogy nem érted. Azért jöttem, hogy segítsek. – Hogy segítsél? – Igen, hogy segítsek. Hogy elhozzam a mikrót. – A mikrót? De hát, azt se tudod, hol a… – Ne aggódj. Tudom, hol az üzlet. És azt is tudom, milyen mikró kell. Tudod: én vagyok te. – Értem… – mondom, és végigsimítom a homlokom. – Csak ez az egész olyan… – …hihetetlen? – Főnök! – szól Kitti az ajtó mögül. – Főnök, bejöhetek? – Egy pillanat! – mondom, azzal intek a másolatnak. – Bújj el, gyerünk! – mire az a diófa asztal mögé siet, és lekuporodik. – Jöhetsz, Kitti! – szólok, és végigsimítom az arcom. Az ajtó résnyire nyílik, Kitti bekukkant. – Csak egy percre – mondja –, de ez most fontos. Rasmussen írt az előbb, hogy nagyon sajnálja a késést. Azt mondja, ki akar engesztelni, így ma este elmentek vacsorázni. – Ma este? – jön rám a szédülés. – Ez remek hír, de… – …most dolgozni kell – mondja, és már zárja is be a… – Amúgy főnök… – szólal meg. – Ön az előbb magában beszélt? – Igen. Szoktam ilyet. Jót tesz a… gondolkodásnak. – É-értem – bólint Kitti, azzal becsukja az ajtót. Síri csend. A másolatom az asztal mögül felegyenesedik. – Sejtem, mire gondolsz – szólal meg. – Hogy a francba vegyük meg a mikrót, menjünk el Liliért az oviba, és vacsorázzunk Rasmussennel? És mindezt egyszerre. – Igen… – mondom. – Csak ez a gondom. – Ne aggódj – mosolyodik el. – Majd én megoldom. Azzal két kézzel megmarkolja a diófa asztalt, begörbíti a hátát, és erőlködni kezd. Úgy erőlködik, hogy szinte belevörösödik, mire két kar csapódik ki a hátából, majd akár a petéből a hernyó, egy egész felsőtest szakad ki belőle. Egy ideig összenőve maradnak, majd az első másolat újra erőlködni kezd, mire a másik kiesik a hátából. Leporolja magát, felugrik. – Majd én tárgyalok a norvéggal! – vigyorog. – Utána jöhet a vacsi! – Atya ég – szédülök meg. – Ez egyre betegebb. – Persze hogy beteg – szólal meg az első. – De nincs más választásunk. – És mégis… Mi a terv? – kérdezem. – Baromi egyszerű – feleli a második. – Óvatosan kinyitjuk az ajtót, én odasétálok a pulthoz, és elkezdek diskurálni Kittivel. Aztán kérek tőle egy dossziét, és míg ő keresgél, addig ti kislisszoltok. Bizonytalanul, de bólintok. – Akkor kezdem – szól a második, majd halkan kinyitja az ajtót, és távozik. Ekkor én és az első másolat odalopózunk az ajtóhoz, és figyeljük, ahogy a második másolat Kittivel diskurál. Kis idő múlva Kitti feje eltűnik az asztal alatt. Ekkor a második ránk néz, és int, hogy induljunk. Az első másolat és én lábujjhegyen kisietünk az irodából, egyenesen az Audimhoz. – Hú, bazmeg, ez meleg volt – mondom az autóhoz érve. – Az biztos – feleli. – De most indulok a mikróért. – Várj csak – fogom meg a karját. – Szállj be az autóba. Elviszlek. – Milyen rendes vagy – mondja, azzal mindketten beülünk az Audiba, és elindulunk. Vagy tíz percig utazunk teljes csendben, mikor a másolatom megszólal: – Ennél a kávézónál jó lesz. Itt tegyél ki. – De hát még húsz perc az út. – Semmi gond, majd busszal megyek. Te csak folytasd a pályázatírást. – Bazmeg – kapok a fejemhez –, el is felejtettem. De várjunk… A notebookom a cégnél maradt! Azonnal vissza kell mennünk! – Dehogy kell! A doksit lementetted a felhőbe. – Tényleg. És nálam van a tabletem. De te ezt honnan… – Tudod. Jól ismerlek. Ezen mindketten felnevetünk. Az autóból kiszállva nyújtózunk egyet. – Tehát – szólalok meg –, vegyük át még egyszer. Te most elmész a mikróért, addig én írom a pályázatot, majd ötre a művházhoz megyek. Közben az első másolat Rasmussennel tárgyal, aztán vacsorázik vele. – Ja, valahogy így – mosolyog. – Kihagytunk valamit? Pár másodpercig gondolkodunk, majd egymásra nézve… – A plüsspóni! – kiáltunk fel. Verejték üt ki a homlokomon, gyorsan végigsimítok rajta, de ekkor látom, hogy a másolatom mellkasából egy fej tör ki, és a bordákból karok nyúlnak elő. A karok megkapaszkodnak a derékban, és az első másolatból egy öltönyös test tolja ki magát. A test a földön landol, leporolja magát, felugrik. – Majd én intézem a pónit! – kiáltja. – Szent ég – mondom. – Ez nekem már sok. – Sok vagy nem sok – mondja a másolat –, indulnunk kell. Azzal megfordulnak, és mire bármit is mondhatnék, már sétálnak tovább. A kávézóban rendelek magamnak egy latte macchiatót, elhelyezkedem az ablak melletti széken, és folytatom a pályázatírást. Vagy egy órán át dolgozom, mikor a szemközti utcán meglátom magam! Felugrok, és a másolatomhoz sietek. – Te meg mit akarsz? – kérdezi, mikor elé érek. – A mikró nem erre van – mondom neki. – Az a másik irány. – De én nem a mikróért megyek! – Akkor a póni! De várj csak… Az sem ez az irány… – Nyugi már! – int le a másolat. – Én a színházjegyekért megyek. – Miféle színházjegyekért? – Amit két hónapja ígértél Verának. A mai naptól lehet foglalni, így csakis ma tudom megvenni a jegyeket az első sorba középre. Te is tudod, hogy milyen Vera! Csakis az első sorba hajlandó ülni. – Tényleg… Ez ki is ment a fejem… Meglátok egy másik másolatot. – Várj csak – mondom, és odarohanok a másikhoz. – Te… Te meg ki vagy? – kérdezem. – Én vagyok te. – Azt tudom, bazmeg! De hova mész? – Megvenni az okostévét. Amire féléve vágysz. – Az okostévét? De hát az ráér! Miért pont ma? – Csak. Már épp itt az ideje. Te mondtad, hogy fél éve meg akarod venni, de akárhányszor említetted Verának, ő megtiltotta neked. Azt mondta, túl drága! Meg hogy úgyse nézed majd! De most más lesz a helyzet. Ma este miénk lesz a tévé. – De ha Vera meglátja… – Nem érdekel Vera. És tudom, hogy te is ezt tennéd. Legalább nekem ne hazudj. Legalább magadnak ne hazudj. A másolatom komoly tekintettel néz rám, azzal továbbsétál. Zavaros fejjel megyek vissza a kávézóhoz. Mikor a bejárathoz érek, ránézek az órámra. – Már negyed öt? – csodálkozom. Azzal beülök az Audimba, és már indulok is az óvodához. Az utakon szerencsére jól lehet haladni, de így is fél órába telik, mire megérkezem. Ahogy az óvoda piros kerítése előtt leparkolok, az ajtóban megpillantom Andi nénit – egyedül. Valamiért furcsa, rossz érzés tör rám. Kiszállok az autóból, és egyenesen elé sétálok. – Szia Andi néni! – köszönök neki. – Szia Roli – mosolyodik el. – Hát, ilyen gyorsan visszajöttél? – Gyorsan? – lepődöm meg. – De hát Andi néni, a reggel óta eltelt egy kis idő. – A reggel óta? – kérdezi. – De Roli… Te az óvodából tíz perce mentél el. Tíz perce. – Hogy micsoda? Itt voltam tíz perce? De hogyha itt voltam, akkor… Dermedt csönd. – Hol van a Lili!? – kérdezem. – Hol van!? – Roli, nyugodj már le! A Lili benn van, és játszik. Hatalmasat sóhajtok. Tehát Lilike itt van. – Andi néni… Most figyelj rám. Kérdezni fogok tőled valami furát. Andi néni felvonja a szemöldökét. – Tehát… – kezdek bele. – Mondd meg nekem, hogy mit csináltam az óvodában tíz perce? Andi néni szeme nagyra kerekedik. – Hogy micsoda? – kérdezi. – Ezt nem értem. Mi van veled, Roli? – Az most mindegy… Csak mondd meg nekem, hogy mit csináltam. – De nem értelek. Már el is felejtetted, hogy mi történt? – Nem… Dehogy – felelem zavartan. – Nem felejtettem el. – Akkor jó – mondja, és közelebb lép. – Mert az ilyet… Nem is lehet. Azzal végighúzza az ujját az övemen. Végighúzza. Rám néz. És megcsókol.   Share: PreviousLászló Ferenc: Nagyon jól néztek ki (a dupla számból) NextSpiró György: Egyéni képviselői javaslatok (részlet a dupla számból) Related Posts Spiró György: Egyéni képviselői javaslatok (részlet a dupla számból) 2018-09-16 Adószámunk: 19650414241 Kérjük támogassa személyi jövedelemadójának 1%-ával a Mozgó Világ folyóirat kiadását! Archívum 2018. szeptember (8) 2018. július (6) 2018. június (7) 2018. május (7) 2018. április (8) 2018. február (7) 2018. január (7) 2017. december (6) 2017. november (7) 2017. október (7) 2017. szeptember (11) 2017. augusztus (1) 2017. július (8) 2017. június (7) 2017. május (7) Legutóbbi bejegyzések Kozma Tamás: Beültetne valaki negyedik csellistának? (a dupla számból) Molnár Krisztina Rita: Piros amulett (a dupla számból) Budapest nem elég komfortos és nem túl okos város (részlet a dupla számból) Spiró György: Egyéni képviselői javaslatok (részlet a dupla számból) Szabó Dénes: Egy sietős nap (a dupla számból) Mozgó Világ